Mindenki számára nyilvánvaló, hogy Magyarország egyik legkardinálisabb problémája az afterpartyk léte, illetve nemléte. Egy rendes országban ugyanis az emberek kulturáltan járnak szórakozni, felöltik legszebb vasár- és ünnepnapi ruházatukat, majd vendégségbe indulnak, ahol jól nevelten társalognak, eszmét cserélnek, vicceket mesélnek egymásnak, esetleg étkeznek és elfogyasztanak pár pohár italt – majd miután alaposan kirúgtak így a hámból, este 10 óra körül hazaindulnak.
Ehhez képest az új évezred hajnalán beköszöntött az úgynevezett „bulik” világa, ami fenekestől forgatta fel a szórakozási szokásokat amúgy is morális viharoktól tépett hazánkban, aminek végső esszenciája (hogy ne mondjuk omegája) a bulikba belefeledkezett, telhetetlenné vált fiatalok siserehadának velőtrázó igénye az afterpartykra. Ezek a „buli utáni bulik” arról szólnak, hogy bekábítózott fiatalok öntudatlan állapotban még többet akarnak mulatni, amire egyes emberek már-már piacot építettek, és létrehozták az „afterkultúrának” nevezett jelenséget. Ilyenkor ezeket a pórul járt fiatalokat összeterelik egy másik szórakozóhelyre, ahol tovább folytathatják a kábítózást, pedig mindenki számára nyilvánvaló, és tudományosan bizonyított tény, hogy a drog rossz. Ráadásul így a fiatalok sokkal kevesebbet is alszanak, aminek következményei beláthatatlanok úgy emberileg, mint szakmailag.
Ennek eredményeként az éjszakákat ellepték az afterhordák, s ezzel beköszöntött az éjszakai élet legsötétebb időszaka. Most azonban úgy tűnik, végre leáldozóban van ez a tragikus kor, amely nedvedző fekélyként rágta szeretett nagyvárosaink testét – ám e küzdelem és haláltusa még koránt sem ért véget.
Az afternáciknak (akik meglovagolták üzletileg a szórakozni vágyó fiatalok kétségbeesett zavarodottságát), valamint a médiák hallgatólagos asszisztációjának köszönhetően ugyanis nem egy esetben lehet olyan hangokat hallani, amelyek nehezményezik ezen buliknak a hiányát, s felvetik annak gondolatát, hogy régen minden jobb volt.
Azon persze már nem gondolkodnak el, hogy mindez mennyire káros a társadalom és saját maguk számára, vagy, hogy mi lett volna akkor, ha Petőfi egy „afterről” érkezve, másnaposan szavalja el a Nemzeti dalt a Múzeum lépcsőjén! Alighanem belesült volna a versbe, s akkor az ott összegyűlt tömeg nem tüzelődött volna fel annyira, hogy kiszabadítsa a Hét vezért Kuffsteinből. Hova vezetett volna mindez?
Épp ezért e kérdés már bőven túlnőtt a társadalom hatáskörén. Feltétlenül szükség lenne arra, hogy a fiatalokat ne arra inspiráljuk, hogy fejüket vesztve járjanak olyan mulatságokba, ahol hangos zene szól, kábítószerekkel kerülnek kapcsolatba, utána pedig még ezt fényes nappal is folytatni akarják! Persze itt kell hozzátennem, hogy engem nem zavar, ha valaki afterezik, ameddig azt a négy fal között csinálja. Ellenben az már igenis aggályos, ha mindezt megpróbálják ráerőltetni a társadalomra!
Egyes vélemények az „afterkultúra” alkonyát úgy festik le, hogy bezzeg Berlinben, meg, hogy itthon mesterséges butaságban vannak tartva az emberek, hiszen a „Coró”-ban lévő afterek nem voltak igaziak, de például a már említett Berlinben, sőt, a szomszédos sógoroknál, Ausztriában is ennek komoly kultúrája van. Hát kérdem én: kell nekünk a nyugati dekadencia? Kell nekünk az, hogy olyan bulikba járjunk, mint amilyen Berlinben vannak? Olyan buliba, ahol nem megszokott nevek töltik meg a házat? Ahol magas jegyárak mellett mindenféle plusz dologgal próbálják meg becsalogatni az embert? Olyan várossá akarjuk tenni Budapestet, ahol, ha nem jutunk be egy NAGY NÉV bulijába, akkor átmegyünk egy másik szórakozóhelyre, ahol egy MÁSIK nagy név van? Majd három hét múlva megint fellép az, akiről lemaradtunk? Hát nem!
Magyarországon végre úgy tűnik, helyreáll a rend, s az esti órákat végre újból birtokba veszik a diszkréten szórakozó, mindenki által kedvelt zenét hallgató fiatalok, akik erejüket az egyetemek padsoraiban, s nem a hajnali órák diszkóinak kanapéiban fitogtatják. Mert ami eddig volt, nyilvánvalóan tarthatatlan. A jövő fiatalságának jövője pedig a mi kezünkben van!
